Stacy hangjára ébredtem. Az édes álom, akár a füst szertefoszlott, és én ismét a Griffendél toronybeli szobában feküdtem, a kényelmes baldachinos ágyban. Nagyon szép álom volt, de nem hiszem, hogy valóra válhat…

- Mi szépet álmodtál Csipkerózsika? – érdeklődött Stacy, miközben megpróbálta lerángatni a takarót a fejemről. Sikerült neki.

- Semmit – Érzésem szerint még így félálomban is egész jól tudok hazudni. Vagy mégse?

- Ezt próbáld másnak bemesélni! – Stacy átlátott rajtam. – Mosolyogtál, mint pék macskája a meleg zsömlére.

- Békén hagynál a macskás hasonlataiddal? – morogtam kelletlenül. – Van valaki a fürdőszobában?

- Eltaláltad. Épp Carla pazarolja a melegvizet.

Sajnos ezt a mondatot kicsit hangosabban mondta. Bár Stacyt ismerve, van egy olyan érzésem, hogy szándékos volt. Mindenesetre Andrea, aki Carlát várta elég csúnyán nézett ránk. Bingó, Stace megint elérte, hogy feszült legyen a hangulat. Carla és Andrea ugyanis nem állnak szóba velünk már lassan két éve. A szobánkban az óta mintha egy láthatatlan fal húzódna. Carla és Angrea az egyikoldal, Alice, Lily, Stacy és én a másikoldal. Idén Carláék felszereltek egy függönyt is a szobába, hogy megerősítsék azt a bizonyos láthatatlan falat.

Mondjuk az iskola vezetősségét se értem. Mégis mire számítottak, amikor hat lányt zsúfoltak egy szobába? Hogy majd minden szép és jó lesz? Mindenesetre nagyon fel lennék dobva, ha az a függöny a szoba közepéről eltűnne a francba Andreával és Carlával együtt. A fiúk bezzeg szintén hatan vannak, mégse kell az összesnek egy szobába lennie. Pedig szerintem simán kibírnák egymást…

A tanév harmadik napja volt, szakadó eső, égzengés, villámlás. Pazar. És ezek után még legyen jó kedved… Pedig egyébként szeretem a viharokat. Jó érzés esernyő meg minden nélkül az esőben szaladgálni. Kit érdekel, ha az ember elázik? Egyszerűen annyira felemelő érzés. Ráadásul van az a különös illat, ami nagy esők után szokott lenni. Imádom azt az illatot.

Kelletlenül kibújtam az ágyból, és elkezdtem felkészülni a mai napra. Közben az eső megállíthatatlanul zuhogott. Ágyazás közben az álmomon járt az eszem. De szép is volt… Tópert, naplemente, egy lány és egy fiú, csak én és…

- Susie, kész vagy? – Stacy ma már másodszor zökkentett ki az álmodozásból.

- Ne hívj Susie-nak! – ripakodtam rá.

- Látom, ébren vagy – vigyorgott Stace, azzal mindketten elindultunk reggelizni.

A nagyteremben már lent volt Lily és Alice. Előbbi egy könyvet bújt (Ugye senki nem lepődött meg?), utóbbi pedig a reggelije fölött sasolta a terem ajtaját. Stacyvel csatlakoztunk hozzájuk.

- Szép jó reggelt! – üdvözölt minket mosolyogva Alice. Ő ilyen, mindig mosolyog. Irigylem, én képtelen vagyok rá. Az érzelmeim mindig menthetetlenül kiülnek az arcomra.

- Szép az már nem lesz. – Sóhajtva felnéztem a felettünk lévő elvarázsolt mennyezetre, amin épp egy villám cikázott át. – Carlának köszönhetően hideg zuhanyban volt részem, és ezt értsd szó szerint.

- Akkor azért vagy ma ilyen friss. – Pillantott ki Lily a könyve mögül.

Ekkor nyílt a terem ajtaja. Alice felpillantott, de csak a Tekergők voltak. Pontosabban Alice számára csak a Tekergők. Számomra azonban A Tekergők. Mert ha ők valahol ott vannak, az egyet jelent azzal, hogy Ő is ott van. És ráadásul felénk tartanak. Már épp készültem elalélni örömömben, amikor bevillant: csak azért jönnek, hogy James gyakorolja a kudarcélmény elviselését. Tavaly már hozzászokhattam volna, hogy reggeli mellé jár az ingyen cirkusz.

- Szia Alice, Stacy, Susie, Lily! – darálta James, majd lehuppant Lily mellé, aki csodálkozva meresztette rá zöld szemeit.

- Szia Remus, Peter, Sirius, Jamie! – köszöntem én is.

- Hé, ne hívj Jamie-nek! – hördült fel James.

- Ne hívj Susie-nak! – vágtam vissza. Persze nem komolyan veszekedtünk. Ez csak afféle baráti hülyeség. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy James megint figyelmen kívül hagyta, hogy nem szeretem ezt a megszólítást, és ezért hívott Susienak. Megesik az ilyesmi…

Remus és Peter leültek Stacy mellé, Sirius pedig a mellettem lévő helyet választotta. Görcsbe rándult a gyomrom. Kinek ne rándult volna görcsbe? Ott ült mellettem a tökéletes srác. Kék szemei tisztán ragyogtak, néhány fekete hajtincse a szemébe hullott, ráadásul szappanszagot árasztott. Álmaim pasija. És most ahelyett, hogy a barátaival ökörködne, ide ült mellém. Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy csak páholyból akarta nézni, ahogy Lily ismét melegebb éghajlatra küldi a haverját. Idén ez lesz az első.

Ekkor észrevettem, hogy Lily még mindig meglepetten néz Jamesre

- Te Lilynek szólítottál? – nyögte ki végül.

- Aha – bólintott James, és neki látott a reggelijének.

- Mióta szólítasz a keresztnevemen? – Lily még mindig nem tért napirendre a dolog felett.

- Mostantól – felelte röviden a fiú. Nocsak-nocsak, James mintha taktikát váltott volna. Na igen, az előző nem volt túl célravezető. Csak hogy szemléltessem, hogy zajlott le köztük eddig egy átlagos beszélgetés:

James: Szia Evans! Randizol velem?

Lily: Potter, hogy te mekkora egoista barom vagy!

Persze ez így nagyon sablonos, de nagyjából ez szokott lenni. Persze előfordul, hogy Lily másik jelzőt használ, vagy hogy James először elhívja randira, és csak aztán köszön. A variációk tárháza végtelen.

- Suze, mi az ott a nyakadban?- Sirius kinyújtotta ujjait a nyakamban függő medál felé. Keze finoman hozzáért a nyakamhoz, ahogy megfogta a kis, csontot formázó bilétát, amibe a „Csöpi” felirat volt vésve. Beleborzongtam az érintésébe.

- Honnan van? –kérdezte, ujjaival továbbra sem engedte el a bőrszíjra fűzött medált.

- Tőlem kapta – válaszolt helyettem Stacy, aki észrevette, hogy éppen készülök elveszni Sirius kék szemeiben.

- Állati – fejezte ki röviden a véleményét a fiú, továbbra is kezében tartva a bilétát. – Ágas, nézd!

James, mint akit tetten értek, elkapta a tekintetét Lilyről, és a medálomra nézett, majd elvigyorodott.

- Klassz – értett egyet barátjával, aztán kérdőn rám nézett. – Csöpi?

- Ja – bólintottam kicsit kelletlenül. – Becenév.

- Nekem tetszik – jelentette ki Sirius. Csak remélni tudtam, hogy nem pirulok el túlságosan. Sirius azt mondta a béna kis becenevemre, hogy tetszik neki. – Szólíthatlak Csöpinek?

- Hát… - haboztam. Stacy kívül senkinek sem engedem, hogy így szólítson. Ha most Siriusnak hagyom, az nem lenne célzás arra, hogy szeretem, mint virslit a kutya?

- Naa! Légyszi! – Sirius elővette a legszebb könyörgő tekintetét. Ajjaj, így nehéz lesz ellenállnom. – Te is szólíthatsz Tapmancsnak.

Felnevettem.

- Téged az szólít Tapmancsnak, aki csak akar.

- Jól van, igaz, de nem tudom, hogy tudnálak rávenni, hogy Csöpinek hívhassalak.

Én meg azt nem tudtam, mit mondjak erre. Azt azért mégse mondhattam, hogy ha itt és most megcsókolsz, utána úgy hívsz, ahogy csak akarsz. Ez talán egy kicsit túlzás lett volna. Aztán elkaptam Alice tekintetét. Jellegzetesen alice-osan nézett. Az a bizonyos „cselekedj már te marha!” – tekintet. Bólintottam neki, hogy vettem az üzenetet.

- Na jó, nem bánom – fordultam Sirius felé, aki a kijelentésemre elmosolyodott.

- Köszi – mondta, majd hozzátette -, Csöpi.

Stacy odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:

- Készítheted azokat a csokikat!

Erre egyszerűen csak megráztam a fejem. Nem láttam esélyt arra, hogy elveszítsem a fogadást. Bár ahogy átnéztem az asztal túloldalán ülő Lilyre és Jamesre (utóbbi egyfolytában a lányt bámulta, aki tüntetően tudomást sem vett róla), kábé ugyanannyi esélyem volt a nyerésre is.

Stacyvel ugyanis tavaly fogadtunk. A lavinát én indítottam el, ezzel a mondatommal:

- Lássuk be, az esély arra, hogy összejöjjek Siriusszal, kisebb, mint azé, hogy Lily elmegy randizni Jamesszel. – jelentettem ki elkeseredetten.

- Fogadjunk, hogy hamarabb jössz össze Siriusszal, minthogy Lily és James randiznak! – vágta rá rögtön Stace. – felteszek rá öt tábla mézesfalásos csokit.

- Álom a fogadást – egyeztem bele, mivel nem éreztem úgy, hogy bármi veszteni valóm lenne. – És nem feledd, hogy a kedvencem az, amiben olyan nagy mogyoró darabok vannak.

Így köttetett meg a mi kis fogadásunk. Alice mindkettőnknek drukkol, Lily pedig csak rosszallóan ingatta a fejét. Na igen, mintha az ő neve is felmerülne benne… Tulajdonképpen rajta múlik a győzelmem. Istenem, bárcsak veszítenék! Én lennék a legboldogabb ember a világon. De azért legyünk őszinték, esély sincs rá. Sirius az iskola legjobb pasija (nem vagyok elfogult), szinte bármelyik lányt megkaphatná. Miért pont én kellenék neki? Nem vagyok kifejezetten szép, inkább az átlagosan helyes típusba tartozom. Hosszú, vékony szálú aranyszőke hajam van és sötétbarna szemeim, amikkel kiskutyásan tudok nézni (vagy ahogy Stace mondaná, tipikusan golden retriveresen). Az alkatom meg elég vékony, anyu papol is miatta nekem eleget.

De ha már így belejöttem abba, hogy magamról fecsegjek, akkor már bemutatkozom rendesen.

A nevem Susannah Thompson, de mindenki hívjon csak Suzenak. Utálom, ha Susienak hívnak, mégis kifejezett kérésem ellenére is gyakran megteszik. Anyunak még meg is bocsátom, hiszen neki 17 éves korom ellenére is az ő pici lánya vagyok, de hogy mások is így hívjanak… Na ne! És az emberek mégis rendre megfeledkeznek róla, mert szerintük, akit Susannah-nak hívnak, az egyértelműen Susie. Pedig nem!

Aki a bilétából és a kutya-tekintetből még nem jött volna rá, animágus vagyok, 14 éves korom óta. Ugyanis addigra sajátítottuk el Victoria unokatesómmal az átváltozás csinját-bínját. Ő macskává tud változni, én kutyává. Golden retrieverré, hogy pontos legyek. Az átlag kutya-macska viszony ellenére is Vic az egyik legjobb barátnőm. Kár, hogy Franciaországban él, és csak nyaranta látom.

Vicen kívül csak Stacy, tudja, hogy animágus vagyok. Ő legeslegjobb barátnőm elsős korunk óta. Mindent tudunk egymásról. Tőle kaptam a Csöpi nevet, mert ez a név jutott először eszébe, amikor először látott átváltozni. Ami azért kicsit fura, mert a golden retri nem kifejezetten kiskutya. De nézzük a pozitív oldalát: a Bolhásnál vagy a Fifinél ez is jobb. A csont alakú medált is Stacytől kaptam a tizenhetedik szülinapomra. A biléta akkor még egy rózsaszín nyakörvön függött, de úgy gondoltam, azt már túlzás lenne felvenni. Úgyhogy leszereltem, és felfűztem erre a bőrszíjra. Így is jól néz ki, ráadásul Siriusnak is tetszik…

És elérkeztünk a kedvenc témámhoz. Órákig tudnék róla beszélni. Sirius Black életem nagy szerelme, persze csak plátóian, hiszen már említettem, hogy nem látok rá túl sok esélyt, hogy valaha is egy pár legyünk. De azért álmodozni még szabad. Hatodik év eleje ót (azaz kb. egy éve) csorgatom utána a nyálam, vagy hogy a kedvenc hasonlatommal éljek, szeretem, mint virslit a kutya. De hogy lehet Siriust nem szeretni? (Költői kérdés volt!) Irtó helyes, és ha akar nagyon kedves, figyelmes és aranyos is tud lenni. Ráadásul nem is buta, ha egy kicsit megerőltetné magát, legalább olyan jó tanuló lenne, mint Remus.

- Mi lenne, ha nem bámulnál egyfolytában, Potter? – Lily szemrehányó hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből. Hát engem ma senki nem hagy elmélkedni?

- Mi lenne, ha Jamesnek szólítanál?

Már épp arra gondoltam, hogy Jamesnek azért még lenne mit csiszolni a modorán, és hogy ebből nagy balhé lesz. De nem lett.

- Rendben – bólintott Lil. – Most pedig bámulj valaki mást, James! – A fiú nevét jól kihangsúlyozta.

James pedig engedelmeskedett, és élénk társalgásba kezdett Siriusszal, Lilyre pedig nem is nézett többet a reggeli alatt.